Nem voltak árvák többé

Vasárnap reggel volt. Ragyogó aranysugarak verődtek a fekete kis kapura, mely a harangodi árvaház bejáratát jelentette. Az árvaházban még csend honolt, csak a
szél zúgása hasított bele és zavarta meg néha a nyugalmat.

Bent a házban árva gyermekek aludtak édesen, s álmodtak kedves álmokat. A nevelők lassan kezdtek ébredezni, és megvívták szokásos csatájukat az álmossággal és a kora
reggeli felkeléssel. Nagy nap volt ez számukra.

Tudjátok az árvaháznak nagyon kevés pénze volt. A harangodi lakosok adományokkal, felajánlásokkal járultak hozzá az intézmény működéséhez. A harangodi Krisztus
szeretete gyülekezet tagjai is gyűjtést szerveztek országszerte. Az összegyűlt
pénzt és adományokat ezen a bizonyos vasárnapon szerették volna átadni. A
felnőttek nyúzott arcára széles mosoly terült. Szemükben a remény fénye
csillant fel, mint csonkig égő gyertya lángja a vak sötétségben. Tudták, hogy
ez a nap az öröm alkonya lesz. Lassacskán a gyermekek szeme is kezdett
kinyitódni, a szobák zümmögő méhkashoz hasonlítottak. Minden száj a nagy
eseményről beszélt. A szokásos szomorúságnak nyoma sem volt a szívekben.
Igyekezett minden apróság felvenni legszebb ruhácskáját. Ezen a napon nem volt
teher a reggeli mosakodás, valahogy a fogak is tisztábban csillogtak. :) A
reggeli sebiben az éhes hasacskákba került, s a rendrakás is gyorsabban és
lelkesebben ment. Nagyon izgatottak voltak a gyerekek, a felnőttekről nem is
szólván.

Pontban tíz órakor a fekete kapu kinyílt, és a Krisztus szeretete gyűli tagjai emelkedett hangulatban bevonultak az aulába. Az árvaháziak műsorral és énekkel
kedveskedtek. Megilletődés fonta körbe a termet. A gyülekezet pásztora
átnyújtotta az összegyűlt forintokat meleg kézszorítással az intézet
igazgatójának, aki forró öleléssel és arcán végiggördülő kövér könnycseppekkel
köszönte meg a kedvességet.

A gyerekek keze megtelt játékokkal, ruhákkal, könyvekkel, szívük pedig mérhetetlenül nagy hálával. Az ünnepélyes pillanatot, egy az első sorban ülő nyolc esztendős szőke
hajú copfos kislány, Klaudia kérdései szakították félbe. Komoly kérdések voltak
ezek.

- Nektek vannak szüleitek? – Kicsoda Jézus? Az aulában döbbent csend támadt. Egy 19 éves Tamás nevű fiú vállalkozott a válaszadásra, ki nagyon is átérezte a helyzetet és a
kérdések súlyát. Szívszaggató érzés fogta el. Átölelte a kislányt, beleültette
ölébe és szelíden mesélni kezdett.

Minden kimondott szavának ereje volt, s édes remény csillogott a kíváncsi arcokon. Klau szemei könnybe lábadtak s társai is sírásra fakadtak. A felnőttek és a gyülekezet
többi tagja csendben figyeltek.

- Tudjátok Jézus az a személy, akire az egész világnak szüksége van. Meghalt a bűneinkért, majd teljes dicsőségben feltámadt a halálból. Felszállt a menybe és Atyja
jobbján vár rám, rátok, mindenkire. Én már befogadtam szívembe Őt….

Tomi csak mesélt és mesélt. Szavai beíródtak a szívekbe, hangja csengő és mámorító volt.

Elmondta, hogy ő is volt árva, nevelőszülőknél és árvaházban nevelkedett. Ám nem tartja magát árvának, mert van neki mennyei apukája, akire mindig számíthat. A teremben,
kórusban visszhangzott a szó: - Én is szeretném, hogy Krisztus az apukám
legyen!” Mire befejezte Tomi a történetet, minden gyermek a szívébe hívta
Jézust. A gyülekezeti tagok megtanították a gyermekeket imádkozni, és néhány
Krisztust, dicsérő dalocskát is megtanultak.

Hatalmas csoda történt azon a napon. Szeptember 4-ét írtak. Már nem az adományokról, pénzről szólt a nap, hanem valami fantasztikus dologról, Krisztusról és mérhetetlen
szeretetéről, hatalmáról. Egyszóval Isten országáról.

Tamás megalapította az árvaház saját gyülekezetét, mely az „Isten gyermekei” nevet kapta.

Attól a naptól kezdve az árvaház lakói ebbe a gyülekezetbe jártak. Meg tanulták miért jó olvasni a bibliát, dicsérni az Urat, s hogy is kell egy kereszténynek
viselkednie, s Mennyei Atyánknak engedelmeskedni, örömöt szerezni.

Az a bizonyos vasárnapi nap mérföldkő volt az árvaház életében, és a mennyben is örömünnepet tartottak, ujjongtak, vigadtak.