A félelem legyőzhető!
„Ha félek is, benned bízom!” (Zsoltárok 56:4)

Félelem miatt bujkálsz ma valaki elől? Talán a főnököd elől? Vagy a házastársad elől? Esetleg az akaratos gyermeked elől? Vagy a zsémbes munkatársad elől? Amikor Isten azt kérdezte Ádámtól: „Hol vagy?”, ő így felelt: „Elrejtőztem… mert féltem…” (1Mózes 3:9–10 NLT).
Azóta is bujkálunk a dolgok elől. Elbújunk erőltetett mosolyok mögé, udvarias szavak mögé, melyeket nem is gondolunk komolyan, társadalmi szokások mögé, melyeket egyébként utálunk. Vagy ami még rosszabb: elbújunk olyan dolgok mögé, amikben hiszünk ugyan, de hitünket nem fejezzük ki, mert félünk, hogy vajon mit gondolnának vagy mondanának az emberek. Próbáljuk elkerülni a konfrontációk fájdalmát, igyekszünk megspórolni az érzelmi energia befektetést, ami az azt követő „romeltakarításhoz” kellene. Talán rövid távon könnyebbnek tűnik, hogy úgy viselkedjünk, mintha a dolgok nem zavarnának, vagy úgy tegyünk, mintha egyetértenénk, mikor a valóságban teljesen más a véleményünk. Hosszú távon azonban nem működik, mert a békesség több, mint a viták hiánya. Amikor azért maradunk csendben, hogy elkerüljük a konfrontációt, akkor végül valami sokkal fontosabbat hagyunk ki: a kapcsolatokat. Például, ha azért nem mondjuk ki a véleményünket a munkahelyen, mert attól félünk, nehogy túl nagy hullámokat keltsünk, akkor végül tele leszünk nehezteléssel, elidegenedünk munkatársainktól, és talán annak a lehetőségét is elveszítjük, hogy jobbá tegyük a dolgokat. Amikor a házastársunkkal való konfrontációtól félünk (amit egyébként szeretettel kell tennünk, nem haraggal), érzelmileg eltávolodunk egymástól. Ha nem merünk hitünkről vallást tenni, mert félünk, hogy kinevetnek, akkor elveszítjük annak lehetőségét, hogy reményt adjunk valakinek, akinek igazán szüksége van rá. Rajta hát, mondd ki: „Ha félek is, benned bízom!”
Nézz szembe félelmeiddel, hagyj fel a bujkálással, és kezdj el élni!