Jézus csodái
Két vak szemének megnyitása Jerikó közelében 2. rész
(Máté 20, 29-34; Márk 10, 46-52; Lukács 18, 35-43)

A három nyilvánvalóan egymástól eltérő beszámoló azonnal kettőre csökkenthető. Az elbeszélő hallgatása önmagába véve nem ellentmondás egy másik állítással szemben. Így a második és a harmadik evangélista egy vakot említve nem mond ellent Máténak, aki kettőt említ. Csak az a körülmény marad hátra, hogy az egyik evangélista a gyógyítást arra az időre teszi, amikor az Úr belép a városba, a másik kettő a kimenetel idejére. Bengel javaslata talán a helyes, nevezetesen az, hogy az egyik akkor kiáltott az Úrhoz, amint közeledett a városhoz és akit még akkor nem gyógyított meg, de másnap a városból való kimenetelkor meggyógyította őt a másikkal együtt, akihez eközben csatlakozott. Máté aztán az egész ottani eseményt oda helyezi, ahol először közli, és nem vágja ketté, hogy elhalassza a következtetés közlését részletesebb pontossággal, de ugyanakkor csökkentve a hatást, ami a teljes, egy lélegzetvételre elmondott történet adna. Itt ugyanazt a folyamatot követem, amit követtem a gadarénusok országában található megszállottak kezelésénél. Ott egyetlen esettel foglalkoztam, és most is ugyanezt teszem. E csoda feljegyzése, amit Márk őrzött meg nekünk, a legjobban szolgálja ügyünket. Tehát a második evangéliumban így olvassuk: "Azután Jerikóba értek, és mikor Jézus tanítványaival és elég nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Batrimeus, a Timeus fia ült az út mellett." Itt megjegyezzük, hogy Márk ismeri a vak embernek és apjának a nevét. Minden valószínűség szerint Bartimeust az Úrnak ez a kegyelmes bánásmódja vonta oda tanítványai körébe, aki elég jól ismert volt a Gyülekezetben ahhoz, hogy érdekessé tegye az ügyet, hogy ő és nem más volt gyógyító hatalmának a tárgya. Ámen!