2017. július 23. - Évközi 16. vasárnap

   Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek:
   "A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a
   földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a
   búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent,
   felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és
   megkérdezték: "Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét
   került hát bele a konkoly?" Az így válaszolt: "Ellenséges ember műve
   ez." A szolgák erre megkérdezték: "Akarod-e, hogy elmenjünk és
   kiszedjük belőle?" Ő azonban így felelt: "Nem, nehogy a búzát is
   kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az
   aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a
   konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát
   pedig hordjátok a magtáramba!"
   Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: "A mennyek országa
   olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár
   kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden
   veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai
   között fészket raknak." Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: "A
   mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever
   három véka lisztbe, és az egész megkel tőle."
   Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd
   nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta
   mondott: Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a
   világ kezdetétől.
   Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig
   odajárultak hozzá és kérték: "Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a
   konkolyról szóló példabeszédet!" Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt:
   "Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az
   ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket
   elveti - az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok.
   Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ
   végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában
   mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe
   vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap,
   ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!"
   Mt 13,24-43
   Elmélkedés:
   Krisztus lesz a bíránk
   A múlt vasárnapi elmélkedésünkben a magvetőről szóló példázattal
   kapcsolatban szó volt a példabeszédek felszólító, cselekvésre ösztönző
   jellegéről. Miután befogadtuk az Úr tanítását, érdemes egy másik
   szintre lépnünk, érdemes az ige hirdetőivé válnunk. Az ilyen jellegű
   megközelítés a mai evangéliummal kapcsolatban is helyesebbnek tűnik.
   Amikor a világban jelenlévő jóról és rosszról, továbbá e kettő állandó
   feszültségéről és küzdelméről, valamint az emberben jelenlévő jó és
   rossz kívánságokról és cselekedetekről beszélünk, akkor nem hagyhatjuk
   figyelmen kívül a lelkiismeretet és az igazságosság utáni vágyat.
   Lelkiismeretünk szava időről időre megszólal, olykor előzetesen, máskor
   utólag figyelmeztet minket, hogy jót vagy rosszat tettünk, erkölcsileg
   helyesnek vagy helytelennek, azaz bűnnek minősül-e szándékunk,
   gondolatunk vagy cselekedetünk. Érezzük, hogy cselekedeteinkért
   felelősek vagyunk, ezért igyekszünk megkülönböztetni a jót és a
   rosszat, szeretnénk követni lelkiismeretünk szavát, amely a jóra
   ösztönöz és a rossztól távol tart minket. Emellett bennünk él az
   igazságosság utáni vágy, miszerint jogosan várjuk, hogy a jó megkapja
   végérvényes jutalmát, a rossz viszont büntetését. Ez utóbbit
   természetesen csak akkor követelhetjük mások számára Istentől, ha
   önmagunkat is alávetjük az isteni igazságosságnak. A kinyilatkoztatás,
   a Biblia és az üdvösségtörténet úgy beszél az emberről, mint aki egész
   létében függ teremtőjétől, ezért egész életünket végigkíséri a bűn,
   mint szembefordulás Istennel, lázadás ellene, valamint az irgalmasság,
   a kegyelem, amely Istentől árad felénk, s amely helyreállítja
   kapcsolatunkat vele. Tapasztaljuk, hogy a földi életben nem mindig jut
   érvényre a maga teljességében az igazságosság elve. Isten azonban a
   jövőnek is Ura és ő lesz a bíránk a végső ítéletkor. Ő engedi meg a
   jelenben, hogy a jó és a rossz egyaránt jelen legyen a világban,
   egyaránt hatással legyen ránk, ahogyan ezt a mai evangéliumi
   példabeszéd szemlélteti. A jó búza magja mellett a gyomnövény, a
   konkoly is növekedni kezd, s hiába akarnánk már most, a jelenben
   kiirtani a rosszat, hogy az ne legyen ránk ártó befolyással, ez nem
   lehetséges. Megmarad számunkra a döntési szabadság, hogy a jót vagy a
   rosszat választjuk, melyik erőt engedjük uralkodni szívünkön.
   A példázatban szereplő szolgák gondolkodása érthető. Azért akarják
   kigyomlálni a konkolyt a jó búza közül, hogy ne akadályozzák a búza
   fejlődését, növekedését. Sietségük azonban Isten számára nem indokolt,
   mégpedig azért nem, mert ezzel az ember ragadhatná magához az
   ítélkezést és az igazságszolgáltatást, amivel nem is volna gond, ha az
   ember is ugyanolyan igazságos tudna lenni, mint Isten. Az ítélkezés
   feladatát azonban Isten nem bízza az emberre. Életünk végső bírája,
   megítélője maga Krisztus lesz. Ő tanította: "Az Atya nem ítél meg
   senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta át" (Jn 5,22). A mennyei Atya
   rajta keresztül mutatta ki szeretetét és irgalmát, az ő személyében
   adott számunkra kísérőt az üdvösség útján, és Krisztus személyén
   keresztül gyakorolja igazságosságát is. Az ítéletkor mindannyian látni
   fogjuk, hogy életünkben hogyan győzedelmeskedett a jó és a rossz,
   lehull a lepel mindannak értékéről, amit jó vagy rossz szándékkal
   cselekedtünk, s ennek megfelelően eldől, hogy büntetésben, az örök
   kárhozatban részesülünk, vagy megérdemeljük az örök üdvösséget, mint
   jutalmat. Bízzunk abban, hogy Krisztus nem csak igazságos, hanem
   irgalmas bíránk is lesz!