2017. február 5. – Évközi 5. vasárnap

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”

Mt 5,13-16

Elmélkedés:

Legyünk a világ világossága! 
Bizonyára sokak számára ismert a híres filozófus, Kierkegaard példázata a bohócról és az égő cirkuszról. A történet szerint egy vándorcirkusz sátrában tűz keletkezik, és az igazgató a társulat bohócát bízza meg nagy sietve, hogy szaladjon a faluba, hívjon segítséget, mert ha nem tudják mielőbb eloltani a tüzet, az átterjedhet a falu házaira is. A bohóc már az előadásra próbált, magán viselte jelmezét, így szaladt a faluba. Hangosan kiabálva kérte az embereket, hogy azonnal siessenek és oltsák el a tüzet, mert különben az ő házaikat is veszély fenyegeti. A falu népe azt gondolta, hogy a cirkusz így akarja reklámozni az előadást és elérni azt, hogy minél többen menjenek megtekinteni a műsort. Nagyon tetszett nekik a bohóc előadása, hangosan nevettek rajta és megtapsolták. Erre könnyekre fakadva magyarázta, hogy ez nem bohóctréfa, a cirkusz valóban lángokban áll, de nem hittek neki. Hiába erősködött, hogy most nem szerepet játszik, hanem valódi a veszély, nem hallgattak rá. Amikor végül megpillantván a falu égő házait rájöttek, hogy nem tréfáról van szó, akkor már késő volt, leégett a cirkusz is és az egész falu. 
A példázatot már többen felhasználták annak szemléltetésére, hogy napjainkban milyen nehézségekbe ütközik a hit terjesztése, továbbadása. Korunk embere számára úgy tűnik, hogy az Egyház egy letűnt kor bohócjelmezében közelít az emberekhez, középkori nyelven igyekszik előadni üzenetét, amelyet senki nem vesz komolyan. Az egyházi igehirdetők mondhatnak, amit akarnak, mindenki bohócnak tartja őket és jót derülnek kijelentéseiken. Amikor pedig megpróbálkozik azzal, hogy meggyőzze az embereket a helyzet komolyságáról, szavai miatt senki nem kezd el nyugtalankodni vagy gondolkodni. 
Bár a kép találóan jellemzi korunk emberének hozzáállását a hit kérdéséhez, mégis egy kicsit leegyszerűsíti a helyzetet, és azt a képzetet kelti, hogy elegendő volna levenni a bohócruhát, azaz megújítani az egyházi igehirdetést, tevékenységet és szolgálatot. Valóban ennyire egyszerű volna a megoldás? Elég volna, ha lemosnánk magunkról a jámborság festékét és levetnénk a régies nyelvezet ruháját? Elég volna egy látványos külső átalakulás ahhoz, hogy minden megváltozzon és az emberek odafigyeljenek Isten üzenetére? Valóban eredményeket hozna egy formai megújulás? Aligha. Naiv tévedés volna ebben reménykednünk. Szükség van az állandó megújulásra és a korszerű igehirdetésre, szükséges a mai kor nyelvezetének és napjaink emberének ismerete, de mindez kevés, mert úgy tűnik, hogy az életszentség zárt világából próbáljuk tanítani az általunk bűnösnek minősített világot, kívülről igyekszünk meggyőzni az embereket, akikkel nem akarunk sorsközösséget vállalni. 
Úgy érzem, hogy Jézusnak a mai evangéliumban elhangzó szavai megmutathatják számunkra a helyes módszert: Ti vagytok a föld sója. Ti vagytok a világ világossága. A só belülről járja át, ízesíti meg az ételt. A lámpa fénye belülről világítja meg a házat, kívülről nem jutna át a fény a falakon. A keresztény embereknek belülről ható sóvá, belülről világító fénnyé kell válniuk! Nem jelmezcseréről van itt szó, hanem tanúságtételről. Legyünk a föld sója! Legyünk a világ világossága!