2010. április 11. - Húsvét 2. vasárnapja

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a
tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben
zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: "Békesség
nektek!" Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr
láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: "Békesség
nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." E szavak
után rájuk lehelt, és így folytatta: "Vegyétek a Szentlelket! Akinek
megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg,
az nem nyer bocsánatot."
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük,
amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: "Láttuk
az Urat." De ő így szólt: "Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem
érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát,
én nem hiszem!"
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük.
Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és
köszöntötte őket: "Békesség nektek!" Tamásnak pedig ezt mondta: "Nyújtsd
ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg
oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!" Tamás így válaszolt: "Én Uram,
én Istenem!" Jézus ezt mondta neki: "Most már hiszel, Tamás, mert láttál
engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!" Jézus még sok más
csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva
ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a
Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Jn 20,19-31

Elmélkedés:

Az Atya hozzánk hajló irgalma
Ma, húsvét 2. vasárnapján az Isteni Irgalmasságot ünnepeljük, amellyel
földi életünkben a szentgyónások alkalmával rendszeresen találkozunk, s
amelyre megítéltetésünkkor is számíthatunk majd. Keresztény hitünk szerint
földi életünk utolsó nagy állomása, a halál után minden ember Isten elé
áll és számot ad egész életéről. Halálunk, illetve feltámadásunk utáni
további sorsunk attól függ, hogy milyen volt az életünk. Ha Isten
szándékait és parancsait megvalósítva a jóra törekedtünk és azt
valósítottuk meg, a mennyország örök boldogságába jutunk. Ha viszont
életünk során elutasítottuk Istent, visszautasítottuk szeretetét és
semmibe vettük parancsait, akkor a földön megkezdett Isten nélküli életünk
örökké fog tartani a kárhozatban. Hitünk szerint az is bizonyos, hogy ez
az ítélet igazságos lesz, azaz mindenki a saját életével,
jócselekedeteivel vagy éppen mulasztásaival kiérdemelt jutalomban vagy
büntetésben fog részesülni.

Amikor az Egyház időről időre figyelmeztet minket erre a ránk váró és
senki számára el nem kerülhető ítéletre, akkor ezt elsősorban nem az
elrettentés, hanem sokkal inkább a reménykeltés szándékával teszi.
Felkelti bennünk a reményt, hogy eljuthatunk a mennyországba és
elnyerhetjük az üdvösséget. Reményünk alapja pedig az, hogy nem csak az
isteni igazságossággal találkozunk majd, hanem az isteni irgalmasságra is
számíthatunk. Igen, bűnös életünk ellenére is számíthatunk a végtelen
irgalomra, amely nagyobb a mi vétkeinknél.

Az isteni irgalmasságról csodálatos tanítást ad nekünk Jézus, amikor
példabeszédekben tanít. Az elveszett bárányról (Lk 15,1-7), az elveszett
drachmáról (Lk 15,8-10) és az elveszett (tékozló) fiúról (Lk 15,11-32)
szóló példabeszédek mind azt a mondanivalót hordozzák, hogy az isteni
irgalmasság utoléri az embert. Az irgalmas Isten örül a megtérő bűnösnek
és azt szeretné, hogy mindenki visszatérjen az atyai házba. Saját
küldetéséről szólva Jézus a következőket mondja: "Nem az igazakat jöttem
hívni, hanem a bűnösöket" (Lk 5,32). Az irgalom tehát azokat érinti meg,
akik beismerik bűnös voltukat és bocsánatot kérnek Istentől.

Amikor találkozunk a bűneinket megbocsátó Istennel és az ő irgalmával,
felmerül bennünk a kérdés: Megérdemeljük ezt a nagy irgalmat? Főként
akkor, ha újra és újra elkövetjük ugyanazokat a bűnöket és sorozatosan
hűtlenek leszünk, megérdemeljük, hogy újból és újból megbocsásson nekünk?
Emberileg nézve talán nemmel kell erre válaszolnunk. De nem is emberi
érdemünk miatt nyerünk bocsánatot, hanem Isten Fiának érdemeire való
tekintettel, azaz Krisztus halálának, engedelmességének és
önfeláldozásának köszönhetően. Ezen a ponton azonnal észrevesszük, hogy a
bűnbocsánat szoros kapcsolatban áll Jézus kereszthalálával. Másként
fogalmazva: a bűnbocsánat forrása Jézus kereszthalála. Jézus az utolsó
vacsorán másnapi halálára előre tekintve mondja a következőket: "Ez az én
vérem, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára" (Mt 26,28). Jézus
azért adta oda életét, hogy a mi bűneink bocsánatot nyerjenek. Erre az
összefüggésre, azaz a megváltó halál és a bűnbocsánat kapcsolatára
emlékezünk minden szentmisében, amikor az átváltoztatáskor a pap
megismétli Jézusnak ezen szavait: "Ez az én vérem kelyhe, az új és örök
szövetségé, amely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára".

A megbocsátásról és az isteni irgalmasságról elmélkedve nem feledkezhetünk
meg arról sem, hogy utánoznunk kell ezt az irgalmasságot, természetesen
nem Isten felé, hiszen ő nem követhet el semmiféle bűnt ellenünk, amit
nekünk meg kellene bocsátanunk, hanem embertársaink felé, akik megbántanak
minket. Jézus mondja: "Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is
irgalmas" (Lk 6,36), majd pedig így folytatja: "Bocsássatok meg egymásnak
és nektek is megbocsátanak" (Lk 6,37). Bár néha emberileg nehéznek vagy
szinte lehetetlennek tűnik, hogy megbocsássunk azoknak, akik ellenünk
vétenek, mégis ez a kötelességünk, hiszen a Miatyánk szavai szerint csak
így számíthatunk az isteni igalomra: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi
is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek". A kereszten szenvedő Jézus maga
ad nekünk példát arra, hogy minden élethelyzetben el kell jutnunk a
bocsánatra, amikor szenvedésének órájában így imádkozik: "Atyám, bocsáss
meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek" (Lk 23,34). Nyilvánvaló,
hogy nem kérné ezt Jézus, ha nem bocsátana meg ő is szívből az őt
bántalmazó embereknek. Nyilvános működésének elején így kezdte tanítását:
"Tartsatok bűnbánatot!", majd pedig élete végén, utolsó szavaival is a
bűnbocsánatról beszél. Ő, aki az emberek részéről nem kap irgalmat,
irgalmas marad mindvégig.

Mai elmélkedésünket az Isteni Irgalmasság vasárnapján egy olyan
gondolattal zárjuk, amely a feltámadás és az irgalmasság kapcsolatára
világít rá. A mennyei Atyának azt a cselekedetét, hogy feltámasztotta
Jézust a halálból, úgy is értékelhetjük, mint az Atya irgalmának
lehajlását a Fiú felé. S ha ezt a gondolatot továbbvisszük, akkor a mi
feltámadásunk sem lehet más, mint a mennyei Atya irgalmának lehajlása
hozzánk. Nem kell tehát félnünk a halál utáni ítélettől, hiszen él bennünk
a remény, hogy találkozni fogunk az irgalmas Atyával és a mennyországban
örökre vele élhetünk.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Ó, irgalmas Jézus, hallgass meg engem!
Szívednek kegyelme térítsen meg engem!
Szívednek fénye világosítson meg engem!
Szívednek fájdalma indítson meg engem!
Szívednek sebe fogadjon be engem!
Szívednek vére engeszteljen ki engem!
Szívednek érdeme szenteljen meg engem!
Szívednek keresztje erősítsen engem!
Szívednek töviskoronája díszítsen engem!
Szívednek irgalma karoljon fel engem!
Szívednek szelleme éltessen engem!
Szívednek tüze hevítsen engem!
Szívednek lángja gyullasszon föl engem!
Szívednek szeretete ragadjon el engem!
Szívednek méltósága emeljen föl engem!
Szívednek dicsősége dicsőítsen meg engem!
Szívednek szemlélete változtasson meg engem!
Szívednek öröme lelkesítsen engem!
Szívednek birtoka elégítsen ki engem!
Szívedben élni-halni engedj, kérlek!
Ó, Jézusom, szeretni csakis téged!
Ó, édes Szív, hadd éljek boldogul,
E földön most s örökké majd ott túl!
Liguori Szent Alfonz