Azért vagyunk a világon, hogy küzdelmünk gyümölcseként mások élete is jobbá váljon.

„Most pedig az Istennek és kegyelme igéjének ajánllak titeket, aki felépíthet benneteket, és örökséget adhat nektek a szentek között. Senkinek ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam, sőt ti jól tudjátok, hogy a magam szükségleteiről, meg a velem levőkéről ezek a kezek gondoskodtak. Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” Miután ezeket elmondta, mindnyájukkal együtt térdre borulva imádkozott. Ekkor valamennyien nagy sírásra fakadtak, Pál nyakába borultak, és csókolgatták őt. Különösen azon a szaván szomorodtak el, hogy többé nem fogják őt viszontlátni. Azután kikísérték a hajóhoz.”

Napjainkban olyan időket élünk, amikor az evangélium szolgálatára egyre kevesebben vállalkoznak. Úgy néz ki, hogy nem sokat változott a helyzet az utóbbi 2000 esztendőben, hiszen az Úr Jézus egy adott pillanatban így szólt tanítványaihoz: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés.” (Mt 9,37) Ennek a hátterében az van, hogy a munkásnak rá kell tennie magát az oltárra, hogy jó illatú áldozat legyen. Az evangéliumért le kell égnie, mint a gyertya. Ez a munka látványosságmentes. Földi kincseket ebből szerezni, ki van zárva. Pál apostol a sikeres farizeusi életét felszámolta, és napszámosi munkát vállalt a maga fenntartásáért és mások segítéséért. Róla lehet tudni, hogy hányszor volt börtönben, hányszor volt megvesszőzve… (2Kor 11,22–31) De nem tudjuk, hogy mennyi volt a fizetése. A tegnap említett Páska testvér immár több mint hat éve nem tudja, hogy mi a szabadnap. De az évek során több száz életet mentett meg, s ha kérdezed, ő se tudja, hogy mennyi a fizetése, csak annyit, hogy amit Krisztusért tesz, az megmarad.