Jézus csodái
A víz borrá változtatása 7. rész
(János 2, 1-11)

Az edények nem előre kitalált terv miatt voltak ott hanem a zsidó mosakodási szabályok és a hagyományoknak megfelelően (Máté 15,2; Márk 7, 2-4; Lukács 11,38). Ez látszik valószínűbbnek, mint az hogy a megtisztulás valamilyen határozottan parancsolt törvényes gyakorlatra utalna. Az edényekben tárolt folyadék mennyisége is óriási volt. Nem lehetett észrevétlenül behozni, "egyenként két vagy három métréta fért" az edényekbe. Az edények üresek voltak, ezért akiknek parancsolták, hogy töltsék meg tudomásuk szerint vízzel, e cselekedetükkel maguk is tanúivá lettek a csoda valóságának. Csak a násznagynak tűnhetett föl, hogy bor érkezett valamilyen váratlan forrásból. De "nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették" - nem azt, hogy a víz borrá vált, hanem, hogy kik merítették az egyszerű elemet, amin az Úr alkalmazta átalakító hatalmát. "Aztán így szólt hozzájuk: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak." Vitatják, hogy a vajon a násznagy egyike volt a vendégeknek, akit aztán általános egyetértéssel a lakoma folyamán a vendéglátó kiválasztott; vagy egyike volt a fő felszolgálóknak, akit megbíztak, hogy rendelje meg az ellátás fogásait és felügyelje az alantasabb szolgák működését. A görög és római szokások analógiája arra utal, hogy maga is az egyik vendég, akit egy időre felruháztak ezzel a tisztséggel, és egy apokrifokban (elrejtett) levő szakasz mutatja, hogy ez a szokás alkalmazásban volt a zsidók között. Valóban, az a méltatlankodás, amit megenged a vőlegény iránt, úgy tűnik, határozottan arra a pozícióra mutat, hogy nem alárendeltje, hanem vele egyenlő. Neki kell megízlelnie és szétosztania a bort. Ezért az Úr azt parancsolta. hogy először neki vigyenek. Még ebben a kis ügyben is elfogadja azt, ami őt illeti. Ámen!